Van egy mondat az Élő Környezetért felelős Minisztérium a kormany.hu oldalára feltöltött Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Tervében, amely első olvasásra egyszerű szakmai megállapításnak tűnhet, valójában azonban komoly változást jelez a magyar mezőgazdaság számára. A dokumentum szerint a vízgazdálkodásnak a víz gyors elvezetése helyett a vizek megtartása felé kell elmozdulnia. Ez a gazdák számára nem távoli vízügyi kérdés. Arról szól, hogy a következő években hogyan lehet biztonságosabban gazdálkodni egy olyan országban, és azon belül egy olyan Alföldön, ahol egyre kiszámíthatatlanabb a csapadék és egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy mennyi víz marad a talajban.
A helyzetet a gazdák aligha csak a hírekből ismerik. Az elmúlt években sok helyen már nem az volt a legnagyobb gond, hogyan vezessük el a vizet, hanem az, hogyan tartsuk meg. A dokumentum szerint a klímaváltozás következtében emelkedik az átlaghőmérséklet és nő a hőségnapok száma, miközben csökken az éves csapadékmennyiség és egyenetlenebbé válik annak eloszlása. A nyári kisvizes időszakok gyakoribbá válnak, miközben a vízhasználati igények növekednek. Az Alföldön különösen súlyos a helyzet, a terv szerint a 2021 óta felhalmozódott csapadékhiány 2026 júliusának végére az országos átlagban 554 millimétert ért el, az Alföld és a Tisza hazai vízgyűjtőjének egyes térségeiben pedig meghaladta a 900 millimétert.
A változás egyik legfontosabb része ezért az lehet, hogy a földeken is egyre nagyobb értékké válik a víz megtartása. A most elfogadott terv a mezőgazdaságot nem egyszerűen vízfelhasználó ágazatként kezeli. A gazdálkodásnak abban is szerepe lehet, hogy mennyi víz marad a tájban és mennyi jut vissza a talajba. A dokumentum szerint a talaj a legnagyobb vízmegtartó közeg. A szervesanyag tartalom növelése, a talajtakarás, a talaj tömörödésének elkerülése és a megfelelő talajművelés mind segítheti, hogy a lehulló csapadék ne rövid idő alatt tűnjön el, hanem hosszabb ideig a növények rendelkezésére álljon. Ehhez kapcsolódik a víztakarékos öntözés elterjesztése is.
Ez szemléletében fontos változás. A magyar vízgazdálkodás hosszú időn keresztül elsősorban a többletvizek elvezetésére rendezkedett be. A mostani terv ezzel szemben azt mondja, hogy ahol lehet, a vizet a tájban kell tartani. Elsőként természetes vízmegtartási megoldásokat kell alkalmazni, és csak akkor érdemes mesterséges beavatkozásokhoz nyúlni, ha az adott területen a természetes megoldások nem működnek.
A gazdák számára talán az a legfontosabb kérdés, hogy mindebből mi lesz a gyakorlatban. A terv egyik lényeges vállalása éppen az, hogy az agrártámogatási rendszert úgy kell alakítani, hogy a gazdálkodónak megérje a vizet megtartani a földjén. A dokumentum szerint a támogatásoknak nem a vízelvezetést kellene ösztönözniük, hanem a táji vízmegtartást. Ehhez az agrártámogatási rendszer és a földhasználati szabályozás átalakítására is szükség lehet.
Ez ma még nem jelenti azt, hogy új szabályok szerint kell gazdálkodni. A most elfogadott dokumentum egy irányt jelöl ki, a konkrét támogatások és szabályok később születhetnek meg. Az irány azonban világos. A jövőben egyre fontosabbá válhatnak azok a gazdálkodási módszerek, amelyek egyszerre szolgálják a termelést és a vízkészletek megőrzését.
Ennek része lehet az is, hogy bizonyos területeken időszakosan visszatartják a vizet. Az akcióterv szerint az Alföld természetes mélyedéseit, korábbi medreit, holtágait és korábban belvízjárta területeit fel kell mérni abból a szempontból, hogy alkalmasak lehetnek e a víz tájban történő megtartására. A dokumentum arra is kitér, hogy a táji vízmegtartás területigényes lehet, ezért mezőgazdasági területek időszakos vagy teljes elárasztásával is számolni kell ott, ahol ez szakmailag és gazdaságilag indokolható.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden gazdának el kell árasztania a földjét. Inkább azt, hogy a jövőben pontosabban kell meghatározni, hol lehet a vizet úgy megtartani, hogy az ne kárt okozzon, hanem a gazdálkodást és a környezetet is szolgálja.
Bordányban is érdemes lesz megvizsgálni, hogy hol lehet a vizet úgy megtartani, hogy az ne kárt okozzon, hanem a táj és a gazdálkodás számára is hasznosuljon. Ilyen helyszín lehet például a Lapéta-tó és annak környéke, ahol szakmai vizsgálattal kellene meghatározni, hogy a terület milyen szerepet tölthet be a csapadékvíz időszakos visszatartásában. Nem feltétlenül egy folyamatosan vízzel teli tóban kell gondolkodni, hanem egy olyan természetes vízmegtartó területben, amely nagyobb esők idején képes fogadni és lassítani a vizet, szárazabb időszakokban pedig hozzájárulhat a környék vízháztartásához és élővilágának fennmaradásához. A most elfogadott országos intézkedési terv éppen az ilyen területek feltérképezését és kijelölését írja elő, így a Lapéta-tó környékének vizsgálata egy szélesebb, bordányi vízmegtartási program része lehetne. Ehhez azonban először azt is tudni kell, hogy pontosan mennyi vizünk van.
A terv ezért nagyobb hangsúlyt helyez a vízkivételek felmérésére és a felszín alatti vizek állapotának monitorozására. A dokumentum szerint jelenleg komoly adathiányok vannak a felszín alatti vizek mennyiségével és minőségével kapcsolatban. Szükség van arra, hogy pontosabb kép alakuljon ki a vízkivételekről, a rendelkezésre álló készletekről és a vízgyűjtők vízmérlegéről. A gazdálkodók szempontjából ez sem mellékes kérdés. Ha változik a csapadék mennyisége és eloszlása, ha csökken a talajvíz szintje, miközben nő az öntözési igény, akkor egyre nehezebb lesz kizárólag a korábbi tapasztalatokra alapozni. A víz mennyiségéről és a felhasználásáról pontosabb adatokra lesz szükség. A terv ezért olyan monitoringrendszer kialakítását is előirányozza, amely a vízkivételeket, a felszín alatti víztestek állapotát és a vízmegtartási intézkedések hatását is követni tudja.
Az öntözésnél ugyancsak a hatékonyság kerülhet előtérbe. A dokumentum korszerű, víztakarékos öntözési technikák elterjesztését és az öntözés hatékonyságának növelését sürgeti. A víz újrahasználatának lehetőségét is fejleszteni kívánja. A cél ebben az esetben sem az, hogy minél több vizet használjunk fel, hanem hogy a rendelkezésre álló vízből minél többet tudjunk hasznosítani. A változásokhoz pénzre is szükség lesz. A terv szerint felül kell vizsgálni a 2021 és 2027 közötti uniós források között szereplő vízügyi projekteket, és olyan új projekteket kell keresni, amelyek a vízmegtartást és az aszály megelőzését szolgálják. A dokumentum a 2028 és 2034 közötti uniós forrásoknál is számol a fenntartható vízgazdálkodást szolgáló beruházásokkal. Ez a gazdálkodók számára azért lehet fontos, mert a következő évek támogatási rendszereiben a víztakarékosság és a vízmegtartás várhatóan nagyobb szerepet kaphat.
A terv egy másik fontos üzenete, hogy a változást nem lehet kizárólag hivatalokból végrehajtani. A vízgyűjtő gazdálkodási tervezésbe az önkormányzatokat és a gazdákat is folyamatosan be kell vonni. A helyi tapasztalatokat össze kell gyűjteni és fel kell használni a tervezés során. Ennek az Alföldön különös jelentősége lehet. Aki naponta a földet járja, pontosan tudja, hol áll meg a víz egy nagyobb eső után, melyik terület szárad ki először, hol változott meg a talajvíz szintje, milyen a kút vízhozama, és milyen változásokat hozott az elmúlt évek időjárása. Ezek nem pusztán gazdálkodói benyomások. A készülő új vízgazdálkodási rendszer számára fontos helyi tapasztalatok lehetnek. A Fenntartható Vízgazdálkodási Intézkedési Tervből ma még nem lehet megmondani, hogy egy adott gazda milyen új támogatásra számíthat, vagy pontosan milyen kötelezettségei lesznek néhány év múlva. Ehhez további jogszabályok és támogatási programok szükségesek. A változás iránya azonban egyértelműnek látszik.
A víz egyre inkább olyan erőforrássá válik, amelyet nemcsak felhasználni kell, hanem meg is kell tartani. A föld vízmegtartó képessége, a talaj állapota, a korszerű öntözés és a helyben tartott csapadékvíz lassan ugyanolyan fontos része lehet a biztonságos gazdálkodásnak, mint a jó vetőmag, a megfelelő géppark vagy a kiszámítható piac.
A következő évek egyik nagy kérdése ezért az lesz, hogy sikerül e úgy átalakítani a vízgazdálkodást, hogy a gazdának is érdeke legyen megtartani azt a vizet, amelyből néhány hónappal később a termés él. Az akcióterv ebbe az irányba mutat, és ha a benne szereplő elképzelésekből valóban támogatási lehetőségek, beruházások és új szabályok születnek, akkor a magyar mezőgazdaság alkalmazkodásának egyik fontos fejezete kezdődhet el.
